A csíkosmókusok a mókuslakúak alrendjébe tartoznak. Ez a rendszertani csoport napjainkban minden kontinensen képviselteti magát, bár Ausztráliában csupán betelepített fajok formájában. A csíkosmókusok a mókusok közeli rokonai, és megjelenésükben is rendkívül hasonlítanak fán élő testvéreikhez.

Mindkét nem tagjai hosszú, hajlékony farokkal rendelkeznek, ügyes mellső lábaik alkalmasak a táplálék megragadására. Közeli rokonságuk viselkedésükben is megnyilvánul. A csíkosmókusok nappali életmódot folytatnak, ügyesen másznak és ugranak ágról ágra, egyensúlyérzékük kiváló. Idejük nagy részét a földön töltik, sőt gyakran föld alatti táplálékraktárakat is készítenek. A 25 csíkosmókusfaj - egy kivételével - kizárólag Észak-Amerikában fordul elő, és tartási körülményei is hasonlóak.

Leggyakrabban mégis az egyetlen ázsiai fajt, a szibériai csíkosmókust tartják, mely nevével ellentétben nemcsak Szibériában, de Kelet-Ázsia más országiban, így Mongóliában, Észak- és Kelet-Kínában, valamint Koreában is megtalálható. Elterjedési területén belül számos alfajt különítenek el, ezek között az egyik legélénkebb színezetű a Hokkaido-szigeten kialakult alfajt. Mivel a Föld mérsékelt égövéből származnak, ahol a telek rendkívül szigorúak lehetnek, a csíkosmókusok számos tulajdonságukban alkalmazkodtak a zord évszak túléléséhez. Téli bundájuk sűrűbb és vastagabb, hogy biztosabb védelmet nyújtson az elemekkel szemben. A nagy havazások előtt élelemraktárakat halmoznak fel, amelyeknek ki kell tartaniuk tavaszig. Az ürgéktől (Spermophilus fajok) eltérően, a csíkosmókusok nem alszanak téli álmot, bár a leghidegebb napokon ún. torpor-állapotba kerülnek, és akár nyolc napot is átaludhatnak egyvégtében; ezalatt természetesen nem táplálkoznak.

A csíkosmókusok jellegzetes, tarka bundája meglepő módon jó rejtőszínnek bizonyul a nyílt terepen. A csíkok megtörik az állat körvonalait, főleg ligetes területen tesznek jó szolgálatot. A vadonélő csíkosmókusok számára a táplálkozással töltött idő igen sok veszélyt rejteget, ezért - csakúgy, mint a hörcsögök - tágítható pofazacskóikba gyűjtik az eleséget, és csak vackuk biztonságában fogyasztják el nagy részét. A maradékot elraktározzák üregeikben. A szibériai csíkosmókusokat az 50-es évek óta tartják hobbiállatként, de csak a 80-as évek óta váltak széles körben ismertté.

A Hokkaidón élő alfaj egyedeit a háziasított vérvonalak tenyésztési programjába bevonva vörhenyesebb és fahéjszínű alakokat is sikerült kitenyészteni. Ezek a példányok gyakran valamivel kisebbek is, mint a kontinensen élő fajtársaik. A tenyésztés során két színváltozat jelent meg, ezek közül a fehér a gyakoribb. Bundája jóval világosabb, mint a normál színezetű egyedeké, farkán a csíkok bézs színűek, szeme mély rubinvörös. A fiatal fehér példányok a normál színezetűekre hasonlítanak, kb. 12 napos koruktól kezdenek csak kiütközni világos szőrszálaik. A ritkább albínó forma bundája hófehér, szemei vörösek. Az ilyen példányok kisebbek is. Az albínókat érdemes más színezetű példányokkal visszakeresztezni, hogy méretük növekedjen, és ne veszítsék el termékenységüket. Ezt a fajta szaporítási eljárást alkalmazzuk a fehér formánál is.  

http://www.vadallatok.hu/mokusok.html