Hogyan tehetnénk könnyebbé ezt az időszakot? Mindannyian feltettük már ezt a kérdést. Általában azt a választ kapjuk, hogy szerezzünk be egy másik állatot, és majd ő annyi elfoglaltságot hoz, hogy nem is fogunk gondolni elvesztettünkre.  
Ez a tanács bizonyos élet évig helyt álló lehet, vagy talán akkor ha nem ragaszkodtunk még hozzá. De mit tegyünk ha együtt nőttünk fel, ha társunk volt, ha úgy szeretjük még mindig mintha itt lenne?

A legjobb ha kisírjuk a bánatunkat, elmeséljük történeteinket. Beszéljünk olyan emberekkel, akik ismerték kedvencünket, vagy ők is épp úgy szeretnek valakit. Mert igen, nekünk ő valaki volt. Nagyon fontos hogy elfogadjuk, hogy ő már nincs többé, ne akarjuk visszakapni, ne őt keressük minden állatban amit meglátunk. Csak akkor szabad következő állatkát hazavinni, ha nem elvesztett szerettünkhöz hasonlítjuk őt. Különben elképzelhető hogy nem lesz boldog a kapcsolatunk. Célszerű talán egy másik fajt, vagy fajtát választani, hogy még ezzel is kizárjuk a fájó emlékeket. A különböző korosztályok másképp dolgozzák fel a halál körülményeit, ezért a megoldás ettől is függ.

 2-3 éves kor

A gyermek ilyenkor még nem fogja fel mi a különbség az alvás és a halál között. Nagyjából úgy gondolhatja, hogy elhunyt kedvence egy örök álmot alvó csipkerózsika, aki talán egyszer majd felébred, ezért hagyjuk ott, ahol ő elaludt. Az ekkora gyerekekkel fontos megértetni, hogy kedvence nem alszik, hanem meghalt.
Amikor felfogják hogy már nem játszhatnak együtt általában magukat okolják a történtekért.
Tehát gyorsan, talán még a kérdés előtt el kell mondanunk a gyereknek, hogy nem az ő hibája volt, nem ő tehet a dologról. Ebben a korban a kötődés nem olyan mértékű, hogy egy másik állat beszerzésével ne tudnánk orvosolni a szomorúságot.

 4-6 éves kor

Az ember ilyenkor már elég érett ahhoz, hogy konkrétan egy azon állathoz kötődjön, meg tudja különböztetni a többi hasonló egyedtől.
A csipkerózsika effektusban még mindig hisznek, sőt, előfordul hogy úgy hiszik állatkájuk életben van, eszik, iszik, és táplálkozik, csak mindezt a föld alatt teszi. A lehető legrosszabb, ha ilyenkor egy bolygatott sírhoz megyünk emlékezni. (Sajnos előfordul hogy a beszökő, vagy arra sétáltatott kutyák/macskák a szagot követve leásnak, ezért fontos hogy mélyre temessük kedvencünket.) Ilyenkor a gyerek aggódni kezd, és nem azért hogy mi vagy ki túrta fel a földet. Látszólag ők azt tökéletesen tudják. Méghozzá a régi kis kedvencre gyanakszanak, aki most ott kóborol valahol a környéken, és haza akar menni. Ilyenkor beszélgessünk a gyerekkel, fontos megtudnunk miket gondol, hogyan érez, és ez alapján tudunk neki válaszolni. A beszéltetés azért fontos, mert megnyugszik a lélek, picit könnyebb elviselni a történteket. Ebben a korban az ember hajlamos bizonyos történéseket kivetíteni a környezetére, ezért fontos azt is megbeszélnünk vele, hogy mi nem fogunk eltűnni az életéből, mi mellette maradunk.

7-9 éves kor

Ez talán az egyik legveszélyesebb korszak. A gyerekek ilyenkor már tökéletesen fel tudják fogni mi jár a halállal. Mivel már tudják hogy sosem fog felébredni aki meghalt érdeklődővé válnak, és mindent tudni akarnak a halálról, körülményeiről, és hogy mi lesz utána. A legtöbb szülő azt mondja hogy az örök vadászmezőkre távozott a kedvencük, ahol boldogan futkos tovább, azonban a legérdeklődőbb gyerekek már összerakják a dolgokat. Hiszen ha meghalt, nem jön vissza, nem fut, nem eszik, akkor azon a bizonyos helyen sem járhat. Ha elég erősen bizonygatjuk, még egy ideig elhiszik ezt, és nem is kérdeznek tovább. De a lehető legegyszerűbb megoldás, ami könnyen a gyermek magába zárkózását, viselkedési problémákat eredményezhet, akár hetekkel a történtek után. Ha ezt észrevesszük cselekednünk kell. A beszélgetés, a történetek mesélése, és a jó idők újraélése segíthet.
Nagyon fontos hogy ott álljunk mellette, hogy tudja hogy ott vagyunk neki. Sajnos előfordul hogy túlzottan ragaszkodó és figyelem-éhes lesz, de a beszélgetés, megnyugtatás idővel segít.

10-11 éves kor

Ekkor már nem alakul ki probléma, az ilyen korú gyerekek már tudják hogy a halál általános dolog, mindenképpen bekövetkezik, és nem ragad el tőle egyszerre mindenkit. Itt már ugyanaz a felfogás és a dolog kezelése jelenhet meg mint a felnőttek esetében.
A sírás sokat segít, hagyjuk hát szomorkodni, beszélgessünk vele a történtekről.
  

Tinédzser,

azaz a serdülő kor

A változások kora, az elszemtelenedés, a szülőktől való elszakadás jellemzi. Ebben a korban csak úgy mint pár éve, már tudják mint és hogy mennek a dolgok. Gyakran előfordul, hogy látszólag meg se viselte a gyereket az esemény, mintha nem is történt volna semmi, csak kicsit csendesebb a szokásosnál. Ne dőljünk be a látszatnak, a maszk mögött igazi érzelmi viharok dúlnak.
Ezek kiszabadítása miatt talán eddig nem is volt akkora szerepe a szülőnek vagy barátnak a megnyugtatásban. Ha ez nem történik meg elképzelhető hogy évek múltán is vissza-vissza gondol, és majdnem ugyanolyan hevességgel törhet ki belőle a szomorúság, mint amit akkor csendben magával hordott.

Felnőtt

Végre elérkeztünk ebbe a korszakba, a kialakult emberi természethez.
Az esetleg gyermek kora óta mellette lévő állat halála ekkor jelentheti az egyik legnagyobb fájdalmat, hisz nem is emlékszünk milyen volt nélküle élni. 
Ahogy az előzőekben írtam, nagyon fontos hogy megértő személlyel beszélgessünk, hogy valaki el tudja fogadni a veszteséget. Ha hajlunk az ötletre, vagy lehetőségünk adódik, a szomorúságból csak egy még szomorúbb történet húzhat ki, egy menhelyi, árva, vagy kidobott állat megmentése, felnevelése. Az előző állat emlékét sosem törli el, de a felépülés, a törődés annyi örömet okoz, hogy könnyebben átvészelhetjük a nehéz időket.