Némán, és hatalmasan fehér tömeg vágódott felém. A cirógató árnyék és fénypászmák helyét egybefüggő valami foglalta el, mely minden fényt eltakart előlem. Valószínűleg nagyon közel lehetett már. Ösztönösen hátráltam. Illetve, ugrottam hátra, hiszen mindez másodpercek alatt játszódott le. Igen, de mögöttem egyik irányba az épület fala, a másikban, mintegy a fal folytatásaként, a kerítés dróthálója.

Szinte beletapadtam…

Képtelenség volt természetesen, hogy a kb 4x 4 cm-s lyukakon átpréseljem magam, ennél jobbat azonban nem tehettem. Homályosan eljutott hozzám párom kétségbeesett hangja, aki tőlem jó tíz méterrel lemaradva bóklászott. No persze, ő, a nagy utazó, sokat tapasztalt, nagy kalandokat megélt, de ilyesmit, mint ma, nemigen látott még.

Először is, a pumánál kezdtük. Miatta, hozzá utaztunk el látogatóba, a távoli városba. Dorka a családdal lakott, bébi korától, cumiztatva nevelték fel, nem csoda, hogy fenséges szépségéhez kiscicás kedvesség társult. A ház alsó szintjén, ahol háló helye volt, a szomszédos részt a majmok foglalták el, a mellett pedig a hullámos papagájok – százan biztos voltak – óriási belső volierje kapott helyett. A színpompás, csivitelő tömeg önmagában lebilincselő látványt nyújtott. De, nem értük be ennyivel. Előkerültek a bébi kori fotók, az anekdoták…

A horror.

A családból néhány órára mindenkinek házon kívül akadt dolga, így az állatokat gondosan elzárták a helyükre. A pumát pici korától, gondosan, szakértelemmel úgy nevelték, hogy a többi állattal barátságban legyen. Nagyon sok időt töltöttek együtt, gyakorlatilag egymás mellett, egymással játszva cseperedtek. Élelmezésénél pedig, ami napi több kilónyi húst jelentett, gondosan ügyeltek arra, hogy az a minél kevésbé hasonlítson a néhaira, akitől származott, és akinek fajtársaival esetleg a puma nap, mint találkozhatott az udvaron. Minden remekül ment. A pumák amúgy sem vérengző természetükről ismertek, vadon is inkább kitérnek az ember útjából.

Aztán, azon a napon, amint hazatért a család, első útjuk, mint ilyen esetben mindig, az állatokhoz vezetett. Az alsó szinten vérfoltok borították a falat. Különösen a puma vackánál. Kisvártatva azt is felfedezték egy lyuk tátong a majmokat és Dorkát elválasztó hálón. Nem nagy, éppen, de , mégis, lyuk… Úristen! Csak nem??? A nagyok jó szomszédai, de a kismajmot a puma még nem igazán ismerte… de, akkor is lehetetlen… ugyan, a bárány szelídségű Dorka… a majmok viszont sok pimaszságra képesek…. A vérfoltokat követve lassan sikerült kideríteni, hogyan történhetett a merénylet.

Persze, bizonyos tekintetben csak feltételezések maradnak mindörökké… Tán a kismajom átszökött a pumához… valószínűleg a szülők féltették, de a lyukon ők nem fértek át, csak hosszú, izmos karjuk… esetleg a kicsi át sem ment…. Annyi bizonyos, a majmok hiánytalan létszámban, sértetlenül megvoltak mind. A pumának viszont „valaki” leharapott egy darabkát a farka végéből…

Aztán a Húsvéti locsolás.

A szép időben, a nyakörvénél a hátsó terasz korlátjához kötve, jó ideje kinn napozott és unatkozott a család kedvence. Tudniillik a locsolók egymásnak adták a kilincset, nem sok idő maradt vele játszani. A kaput már be sem csukták, úgyis mindig jött valaki, meg különben sem a tolvajokról volt híres a környék. A kellemes koccintás és sütemény majszolás közben egyszer csak vérfagyasztó, halálsikolynak beillő hang reszkettette meg a házat… a rémisztő hang egyenesen a terasz felől jött…

Úristen! Csak nincs valami baja a „macskának”?… De, nem, ez nem az ő hangja…akkor viszont mégis kié ? Háziak és vendégek egy emberként rohantak ki megnézni, mi történhetett.

A teraszon a következő, idilli kép fogadta őket: merev, vigyázzállás szerű tartásban, enyhén – de, igazán csak enyhén – gúvadó szemekkel az egyik környékbeli férfi fekszik hanyatt a terasz kövén. Rajta, kényelmesen összefont mancsokkal hever Dorka, és a fölötti nyilvánvaló örömében, hogy végre akadt egy játszópajtása, buzgón nyalogatja az illető arcát. Emberünk vélhetőleg már némiképp a húsvéti koccintgatások tudatbefolyásoló hatása alá került, így az útból is a kerülőt, a terasz felé vivőt választotta. A pajtásra váró puma örömére, és a maga pechjére. Hogy vigyázatlanságában botlott el, vagy csak a nagymacska hölgy pajtáskodó felugrása verte le a lábáról azt nem tudni, de, hogy körülbelül ezt a bepánikolt állapotot nevezik sóbálvánnyá meredtnek, az biztos.

Hajszálra ilyen voltam egyébként én is – leszámítva az alkoholos telitettség fokát és a hősünk által a teraszon elfoglalt vízszintessel szembeni függőlegesen lapuló elhelyezkedésemet - a történet elején, ahol elkalandoztam Dorka felé. Ideje hát tán visszatérni hozzám, mert ha akkor is ennyit kellett volna várnom….

Szóval, Dorka családjától invitálást kaptunk, tekintsük meg a közeli tanyájukon tartott állatokat is. Boldog örömmel autóztunk a kis paradicsomhoz, és bár a kedves pumánál csodálatosabb élményre azért nem számítottunk, kellemes órákat töltöttünk el a birtokon. Önmagában nagyszerű dolog jó időben egy szépen karbantartott tanyára kirándulni, hát, még, ha számtalan állattal is találkozhat az ember! Jómagam, ha itt még nem is jártam, hasonló, több értelmét tekintve is „állati” élményeim már voltak. De ezredszer, még most, annyi év múltán is képtelen vagyok velük betelni… a páromnak pedig, bár rendszeresen lovagolt, és kapcsolatunk létrejöttét is tulajdonképpen egy sünnek köszönhettük (de ez már egy másik történet, erről majd máskor) mindez még meglehetősen újdonságnak számított. (Később már kezdte megszokni, hogy hozzám, hasonló örültekkel vagyunk körülvéve. Sőt, merem remélni, nem csak szokni, szeretni is.)

Valóban fenséges volt a hely. A ház hatalmas szobáiban, friss szalmán, zöldféléből, répából álló élelem halmok közt szabadon futkározó és vidáman füttyentgető, csinos, tarka tengerimalacokkal találkozhattunk, az épület mellet festői csoportban kisebb libacsapat és egyáltalában, mindenütt állatok. Méghozzá szépek, egészségesek, tiszták, nagy mozgásterülettel, friss élelemmel bőven ellátva. A táj, a ház pedig a maga régies, felemelő hangulatával, természetességével maga a romantikus idill.

No, ebben a romantikus idillben sétálgattunk, a házigazda tán épp friss vizet adott védenceinek, ilyenformán szabadjára engedve minket. Magam célratörőbben igyekeztem elsőként az állati csodákat egytől egyig felfedezni, Attila azonban egyszerre élvezte az aktuálisan elé táruló a táj szépségét, az épület nyújtotta festői képet, és a tarka állatcsapat báját, érdekességét. Szerencsére épp felém pillantott, mikor gomolygó hófehér felhőként egy hatalmas, néma árny vetődött – volna – rám.

Párom futva indult felém, és kiáltozott.

Súlyos láncok csörögtek.

Az óriási, izmos állat sokkal termetesebb volt, mint az imént szeretgetett puma. Egy másodperc törtrésze alatt ezernyi dolog pergett le előttem. Immár kísértetiesnek tűnt az imént még idilli csönd. Még mindig csak a lánc kemény csörgése törte meg. A kuvasz már csak néhány méterre volt Attilától. Kitérni nincs idő, és főként, nincs hely. Mögötte hosszan az épület fala fehérlik. Látom arcán a rettenetet. Átfut rajtam, segítségért kéne menni… de hogyan., hová, merre? Segítenem kéne… de, hiszen nem tudok… talán ha … ő is kiáltott, hogy magára terelje a figyelmét. Elindulok a másik irányba, Attilától messzebb, a sodrony rács mentén, valamit kiáltozva…

Homályos a kép, és néhány momentum mégis éles.

Ez maga a rettegés.

Csönd van, megint csönd… Megint? Hiszen egy perc sem telhetett még el… nem tudom, mi van a hátam mögött? Jön utánam? Netán mindjárt el is ér?

-ÁLLJ! –dörren keményen a levegőbe István, a házigazdánk hangja.

Arra fordulok.

A gyönyörű állat moccanatlan. Tán tizenöt centire sincs Attilától. Az utolsó percben érkezett a segítség. Helyedre. Szól az újabb parancs, és a kutya elindul a fák felé, vissza, ahol megbújik a háza is.

Megúsztuk.

Hamar túltesszük magunkat a sokkon. Már ez is része az élményeknek. Elvégre nem történt baj, és annyira csodálatos itt minden. Maga az impozáns, és fegyelmezett kutya is. Pedig a történetét csak utána tudtuk meg.

Egy családé volt. Valahol itt, a megyében. Nem lehet tudni, mi vezetett odáig, de valószínűleg nem foglalkoztak, törődtek vele eleget. A lényeg, ha nem is súlyosan, sorra megharapta a családtagokat. A ritka szép példányt – mint magyar fajta, - beadták az állatkertbe.

Hamarosan a gondozó is beszerzett néhány harapást. Akkor döntöttek úgy, hogy számára nincs tovább: le kell lőni.

Persze, hogy ők is tudomást szereztek a történtekről… Lelőni??? De mi mást lehetne tenni? Egy út volt csak. Elhozni a kutyát. Nem a házhoz, ott sok a vendég, meg kicsi is lenne a hely már annyi állatnak. Ide, ki a tanyára viszont még jól is jön egy házőrző. De nem a veszélyforrás. A kutyának, pláne, amelyik ilyen hatalmas, erős, szót kell fogadnia.

Szerencsére nem csak a kutya volt izmos és termetes. István szemtől szemben állt vele a tanya udvarán. Tél volt. A süppedő hó puha szőnyegül szolgált. Tompította az esések, huppanások erejét. Puszta kézzel küzdött meg a hatalmas kannal. Tudta mit kell tennie. Szinte birkóztak. Végre leszorította a nyakát a hóra, és ő került fölül.

Attól a perctől fogva a kutya teszi, amit mond neki. Elfogadta őt gazdájának. A közvetlen családtagokat is ismeri már, az ennivalót elfogadja tőlük, de a parancsot nem. Mindenki mástól őrzi a házat, az állatokat. Napközben, ha jönnek- mennek, megkötik. Vagy tízméteres az erős lánc. Darué volt egykor…

Ilyenkor nincs „szolgálatban”, de azért éber.

Neki is nyugalmasabb itt a ház mögött.

Erre nem nagyon járnak.

Sem emberek, sem a többi állat. Ezért is volt nagy az ijedelem, mikor István nem volt itt, és meglátták, hogy a kismalacok elbitangoltak, és valahogyan odakeveredtek a kutya területére. Nem az a kezes bárány, ráadásul maguk is szinte nevelték a rosszra. Ha ugyanis elléskor elpusztult egy-egy malac, vagy némelyiket agyonnyomták a többiek, azt, bizony, ő kapta, ebédre.

István édesanyja felkészült a legrosszabbra. Valószínűleg végig kell néznie egy szörnyű horror jelenet, és oda lesznek a malacok is.

És akkor… a hatalmas állat, óvatosan megközelített egy malackát. Megszaglászta… megnyalogatta. Gyengéden játszó pózba vágta magát… A kunkori farkúak nem nagyon értették először a kutyamódi jelbeszédet, de ezért valahogyan eljátszogattak egy kicsit. Azután a kutya, amennyire a lánca engedte, visszaterelgette őket a tanyaház felé, amerről hozzá szöktek.

Állati kínos pillanatok 6-1.:

http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=20193

http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=20006

http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=19525

http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=18880

http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=18796

http://www.virtus.hu/index.php?id=detailed_article&aid=18717