Magyar bivaly

 

Még alig száz évvel ezelőtt is fontos igavonó háziállatunk volt, a bivaly manapság szinte csak természetvédelmi területeken lehet találkozni velük.

Magyarországon a bivalyt a 16. század óta tenyésztik. A történelmi Magyarországon 1911-ben még 155 192 bivaly élt. Elsősorban a mai Somogy és Zala megye nehezen járható, nedves, sáros területein használták ki munkaerejét. A II. világháború előtt még Mezőhegyesen is volt egy értékes bivalytenyészet.

A II. világháború utáni évtizedekben a bivaly tenyésztése a Kárpát-medencében szinte teljesen megszűnt. Napjainkban alig néhány tucatnyi állatot használnak gazdasági célokra. A bivalytehenek kétharmada a nemzeti parkok területén, főleg a Balaton-felvidéki Nemzeti Park és a Fertő-Hanság Nemzeti Park területén él. A kápolnapusztai bivalyrezervátum Magyarország legnagyobb állományának ad helyet, egyben génmegőrzési feladatokat is ellát.

A bivaly marmagassága 150-180 cm. A tehenek tömege 400-800 kg, a bikáké 600-700 kg, az ökröké 500-800 kg. Szarvai sarlószerűen felfelé irányulnak. Bőre fekete, feketés barna vagy szürkés, szőrzete ritka, a fara kopasz. Az újszülött borjú dús szőrzettel jön a világra. A bivaly igénytelen állat, megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket.

A bivaly hármas hasznosítású. Elsőrendű feladata a vontatás volt. Igavonó ereje 50%-kal nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták.

Teje porcelánfehér színű, kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb. Zsírtartalma eléri a 8%-ot, de a laktáció folyamán akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Híres bivalytejből készült sajt a mozzarella, a feta és a scheddar.

Húsa nem olyan értékes, mint a szarvasmarháé, sötét vörösesbarna, durva rostú, kevésbé porhanyós. Ellenben több foszfor és vas van benne, mint a marhahúsban. A bivalyborjúhús egyenértékű a marhaborjúéval.

A magyarországi bivalyállomány a törvényileg védett őshonos állataink közé tartozik.

A magyar házibivaly őse valószínuleg az indiai vadbivaly, az arnibivaly volt. Ez a hatalmas termetu, 190-200 cm-es marmagasságú állat, olykor a 2 métert is meghaladó félhold alakú szarvával ma már csak Kelet-India mocsaraiban található. A bivaly még a szürke marhánál is igénytelenebb állat, mert megeszi a kákát, a nádat a szittyót és a mocsári füveket. A gümokorral szemben edzett állat. Tejének zsírtartalma eléri a 8%-ot; a laktáció folyamán a zsírtartalom fokozatosan emelkedik, elérheti akár a 16%-ot is. 6 liter tejből 1 kg sajtot tudnak készíteni. Teje kellemes ízű, hamarabb alszik meg, mint a tehéntej és vitamintartalma is magasabb.

A sajt mellett legkedveltebb terméke az "orda". Húsában több a foszforvegyület, mint a borsú húsában. Erdélyben - a Fogarasi havasokban, Kalotaszegen és a Sóvidéken - felújult a bivalytartás. Régi zoológiai leírásokban szerepel, hogy az avarok 560-ban Dél-Oroszországba bivalyokat vittek, sőt 596-ban Itáliába is szállítottak; ez azonban a bubalus latin szónak rossz fordításából következett, amely szó egyaránt jelent bölényt és bivalyt. A bivaly első magyarországi említése Erdélyből a XI. századból származik, majd II. Béla király 1138-as dömösi apátsági adománylevelében szintén szerepelnek bivalyok. A bivaly a Kárpát-medencei magyarságnak kedvelt állata volt, amely ma a kipusztulás szélén áll. Tejét és húsát fogyasztották, vastag bőréből talpbort, hámot és gyeplőt - az újkorban gépi hajtószíjat - készítettek.

A házi bivaly igavonó ereje 50%-al nagyobb, mint a szarvasmarháé, ezért terméskövek, vastag fatörzsek vontatására és termőföldek feltörésére használták. A történelmi Magyarországon 1911-ben 155 192 bivaly élt, 1935-ben a megcsonkított országban már csak 7069-es számláltak. Régebben Somogyban, Zalában és Mezőhegyesen tartottak nagyobb tenyészeteket. Magyarországon ma már csak néhány magángazdaságban találunk néhány egyedet. Erdélyben (Parajd környékén) és a Kárpátalján (Aknaszlatinán) nagyobb számban maradt meg; Kalotaszegen a bivalyt a "szegény ember marhájának" nevezték.

Magyar szürke szarvasmarha

A magyar szürke szarvasmarha vagy magyar szürke marha a Magyarországon őshonos, törvényileg védett háziállatok egyike. Valódi hungarikum, amely szépségével, szilajságával, őserőt sejtető impozáns megjelenésével az Alföld világszerte ismert jellegzetességeihez tartozik. A fajta létszáma a mélypontját a hatvanas években érte el, azóta egyre emelkedik. Húsa finom rostú, igen ízletes és garantáltan BSE-, azaz kergemarhakór-mentes, de az állatot ma elsősorban turistalátványosságként tartják.

A primigenius (őstulok) típusú szarvasmarhák podóliai fajtakörébe tartozik, annak leghíresebb, közepes testméretű képviselője. A 13–18. század között Közép-Európa legkiválóbb hústermelője volt, állománya átvészelt súlyos történelmi időket, és évszázadokon keresztül jelentős szerepet játszott a magyar gazdaság egészében.

Az EU a magyar szürke marhát nem hungarikumként ismerte el, mivel Olaszország jegyeztette be saját nemzeti állataként.

A szürke marha eredetéről már régóta folyik a vita a kutatók között, de általánosan elfogadott magyarázat még nem létezik. Az 19. századi tudósok szerint – közéjük tartozik Kubinyi Ferenc is, aki az első történeti állattani munkát adta ki 1856-ban – a magyar szürke marha honfoglaló őseinkkel érkezett a Kárpát-medencébe.

Feszty Árpád körképén szürke marhákból álló ökörfogatot ábrázolt. Az ellenvélemények már korán megjelentek, hiszen az elmélet feltételezi a háziállatok évszázadokon keresztül való változatlanságát, figyelmen kívül hagyva az élőlények változékonyságát, az életfeltételek módosító befolyását. Ennek ellenére az elmélet sokáig tartotta magát, hiszen Hankó Béla még 1957-ben is ezt a magyarázatot tartotta elfogadhatónak.

Matolcsi János azonban kimutatta, hogy azok a csontleletek, amelyekre támaszkodva Hankó a megállapításait tette, 13. és 14. századi török–tatár halomsírokból származnak, és a különbségek közöttük és a magyar szürke marha koponyája között számottevőek. Bökönyi Sándor kutatásai pedig rámutattak arra, hogy a hosszú szarvú magyar szürke marha létezésére utaló leletanyagot legkorábban csak a 14-15. századi régészeti anyagban találtak.[3] A kora Árpád-kori szarvasmarhaleletek arról árulkodnak, hogy őseink állatai átlagban mindössze 112 cm marmagasságúak voltak, s valószínűleg hasonlíthattak a Képes Krónika A magyarok bejövetele Pannóniába című miniatúráján látható kis testű, rövid szarvú egyedekre.

Miután a honfoglalókkal érkező szürke marhákról szóló elméletet elvetették, még mindig maradt a kérdés: honnan származik a fajta? Több érdekes, jobban vagy kevésbé megalapozott válaszlehetőség született. Bökönyi Sándor a leletekre alapozva jelentette ki, hogy a szürke marha őseit a kunok hozták magukkal. Matolcsi János szerint őseink a magukkal hozott podóliai jellegű és a Kárpát-medencében talált heterogén szarvasmarhákból tenyésztették ki néhány évszázad alatt a magyar szürkét.

Ferencz Géza azt az álláspontot képviseli, hogy a honfoglaló magyarok kalandozó hadjárataik során Nyugat-Európából, Itáliából hozták be a fajta őseit. Érdekes, de kevéssé elfogadott elmélet Jankovich Miklósé, aki szerint a magyar szürke szarvasmarhát a Kárpát-medencében domesztikálták a kora középkorban az akkor még itt élő őstulok befogott fiatal egyedeiből. A jelenleg feltárt kutatási eredmények alapján mindegyik magyarázatban lehet igazság, hiszen nem zárható ki, hogy a szürke marha ősei között ugyanúgy volt a honfoglalókkal ideérkezett podóliai típusú szarvasmarha, mint a később betelepült népekkel érkező, s lehetséges, hogy a fajta kialakulásában közreműködött néhány őstulokbika is.

Magyar tarka szarvasmarha

A magyar tarka fajta a XIX. sz. második felében még uralkodó magyar szürke fajtának a szimentáli fajtával végzett fajtaátalakító keresztezésébol származik. A fajta kialakításában ezenkívül az itt élo egyéb fajták és tájfajták pl. bozderes, holland lapály stb. is részt vettek.

A fajtaátalakítás több évtizedig tartott, és lényegében véve csak az elmúlt évtizedekben fejezodött be. A fajtaátalakító keresztezést, ezzel a magyar tarka szarvasmarha fajta kialakítását elsosorban az indokolta, hogy a tejtermeléssel és hústermeléssel szemben támasztott növekvo igényeket az oshonos fajta már nem tudta kielégíteni, az igaero-hasznosítás jelentosége pedig a szarvasmarha-tenyésztésben fokozatosan háttérbe szorult.

A szakosított tejtermelésben a magyar tarka fajta tejelékenysége, gépi fejhetosége, lábvégszerkezete, technológiai turoképessége és etológiai sajátossága nem kielégíto. Közepes tejtermelése (3500-3800 kg tej, 4 % körüli tejzsírtartalom) és kiváló hústermelése révén jellegzetes kettos hasznosítású fajtánk. A tehenek élotömege 600-700 kg. Középkorán éro. Az üszok 380-420 kg élotömeg elérésekor, 16-20 hónapos korban vehetok tenyésztésbe. Ezen túlmenoen fokozottan jellemzo rá a nagymérvu változékonyság. Ez részben abból adódik, hogy szelekciója mindenkor a többirányú haszonvételt szolgálja.

A magyar-tarka fajtajellegének kialakítása során általában igyekeztek minél jobban megközelíteni a szimentáli fajtát. Ennek ellenére a magyar tarkában több az olyan egyed, amelyben a fehér mezok nagyobbak, gyakoribb a csipkézettség, árnyékoltság. Gyakrabban fordul elo a bor-, a szaru- és a szorképletekben a szürke és a fekete pigment. Általában a magyar tarka marha csontozata finomabb, izmoltsága mérsékeltebb, far alakulása keskenyebb, növekedési erélye valamivel kisebb, hústermelo-képessége nagyjából megegyezik a szimentáliéval.

 

 

A juhokról (birkákról)

 

A juhok a száraz és meleg területek állatai, amelyek igen korán a magyarok őseihez kerültek. A honfoglalás korában két egymással rokonsági fokban álló, de különböző külső megjelenésű juhfajta élt:

1. az ősibb jegyeket magán viselő rackajuh, melynek dugóhúzószerűen V-alakban pödrött szarvai voltak/vannak.

Ez kisázsiai származású juhfajta, mely jó gyapjú- és tejtermelő képességű, igénytelen állat. Egyedülállóan nemes és száraz fejét, nemes küllemét és színét a magyar állattenyésztők ízlésének, kitűnő szemének és jó állattenyésztő érzékének köszönheti. A rackajuhnak két alfaja fejlődött ki: az alföldi- vagy más néven hortobágyi, és az erdélyi racka. Később a keresztezések során ennek több alfaja vált ismertté. Az alföldi rackának a fejtartása kecses, a nyaka közepesen hosszú, izomszegény, a figyelő állat igen magasan tartja a fejét. A lábállása szabályos, mozgása könnyed, harmonikus. A kosok fejlett korban 55-57 kg-ot nyomnak, a fajta gyors növekedésű és koraérésű. A bárányok 50-60 napos szoptatása után az anyajuh még a gyengébb legelőkön is 100 napos fejés után 50-70 liter tej termelésére képes. A tejéből készült termék: a sajt a túró és az orda.

2. A rackajuh mellett egy másik típus is teret hódított, melynek vízszintesen álló, széles ívekben vízszintesen csavarodott szarvai voltak és a nőstényeknél a szarvatlanság is előfordult. Később ezt nevezték "ősi magyar juhnak", bár Európában mindkét ősi juhfajtát "magyar fajtának" nevezik. A magyar juhok származását illetően mint általában minden jellegzetesen magyar állat eredetét illetően - a legmegbízhatóbb Hankó Béla nézete, aki szerint "az egyenesállású (V-alakú) erősen pödrött szarvat viselő juh őseinkkel jött a Kárpát-medencébe, és a mai napig itt maradt". Ehhez Bökönyi Sándor hozzáteszi, hogy "mind a racka, mind a pödrött szarvú magyar juh" azonos származású, egyazon csoportba tartozó".

Az ősrackák a Kr. előtti IV. évezredi Egyiptomból és Mezopotámiából ismertek; ezek a durva szőrű, erősen csavart, vízszintesen álló szarvú ősrackák ezer év alatt eljutottak Anatóliába, Perzsiába, a türkmen sztyepvidékre és a Kaszpi-tó mellékére. Őseink vagy Belső-Ázsiából, vagy Közép-Ázsiából vagy akár a Kaszpi-vidékéről hozták magukkal. A honfoglalás kori juhaink hozzáértő fajnemesítés eredményei. Juhainkat tervszerű kiválasztással nemesítették. Az erdők közelében a juhokat makkoltatták. A juhok számára télen a nádasok voltak alkalmasak, nyáron a szigetekre és a lápokra hajtották a jószágokat.

Őseinknél a juh a ló után a legfontosabb háziállat volt.

A rackajuh jellegzetesen magyar állatfajta, sehol a világon nem található, csak ott, ahol magyarok laknak. Olyan legelőkön is megél, ahol más állat elpusztulna, éppoly igénytelen, mint ősi taki-lovunk, de éppen olyan kitartó és szívós is. Gyapja durva, így finom posztók készítésére nem alkalmas, de elsőrangú anyag a nemezkészítéshez. Bundája nem nagy zsírtartalmú, mert az eső, a szél és az állandó szabad levegőn való tartózkodás kiszárítja. A juhtejből készült a tarhó - joghurt-szerű étel -, amely ősi soron a juhtejből készült túróval ősi örökségünk. A birkatartással kapcsolatos összes szavunk ősi török eredetű (kos, ürü, toklyó, gyapjú stb.).

Ma Belső-Ázsiában egy-egy családnak 150 juha, Perzsiában 200-500 birkája, az Altajban 200-300 juha van. A XIX. század végén Mongólia 500 000 lakosának 20 millió birkája volt. Minthogy a honfoglaló magyarság lélekszámát is félmilliónyiban határoztuk meg, így hatalmas birkanyájukkal számolhatunk. A nagycsaládi juhtartás Magyarországon a palócoknál figyelhető meg. A nyarat a juhnyáj az erdők tisztásain töltötte, éjjelre az állatokat karámokba terelték. A juhász segítőtársa a fehér komondor volt; a juhnyírás technikája apáról-fiúra szállt. A birka finom bőréből ruhák, kesztyűk és kucsmák készültek.

 

Cigája

 

A cigája Magyarországon őshonos juhfajta.

A cigája egy régi, önálló fajta, az ősi kis-ázsiai fajtakör maradványa. A fajta közvetlen a keleti vadjuh, vagy az arkal leszármazottja. A juh fajon belül (Ovis domesticus) a hegyi juhok csoportjába, azon belül is a cigája juhok csoportjába tartozik.

A Balkánról Oláh- és Moldvaországon, Erdélyen át húzódott fel a Kárpátok északi hegyláncáig, került be a magyar Alföldre az 1700-as évek során. E kifejezetten hármas hasznosítású és alapvetően a hegyi juhok csoportjában nyilvántartott fajta nagyon jól alkalmazkodott Magyarország eltérő földrajzi és éghajlati adottságaihoz. Állománya, vándornyájak csoportjában, télen egészen a Fekete-tengerig eljutott, és a következő év májusában már a bárányokkal megszaporodva legelt ismét otthon.

Manapság hazánkban alapvetően kétféle cigája változatról beszélhetünk: az egyik az őshonos (ún. génrezerv, termelésre irányuló szelekció nélkül), míg a másik a tejtermelésre szelektált.

A cigájának országonként több színváltozata létezik. A hazai őshonos változat feje és a lába fekete, kávésbarna színű. A bárányok színe világosabb-sötétebb homokszürke (barkás), de a bunda később, rövidebb-hosszabb idő alatt, felveszi a fehér színt.

A kifejlett anyák súlya 50-55 kg, marmagasságuk 65-70, törzshosszuk 75 cm. A kosok nagyobbak és nehezebbek. Egy részük sötét, másfél körívet leíró, csigaszerű szarvakat visel, de suta kosok is akadnak. Az anyajuhok szarvatlanok, s csak kisebb részük hord satnya, sarló idomú szarvakat („kecskeszarv").

A középnagy, szikár fej többé-kevésbé domború profilvonalban határolódik: az orrhát az anyákon enyhén, a kosokon erősebben domború. A szemek nagyok, sötétek és igen élénkek. A fülek általában vastagabb húsúak, rövidek és vízszintesen hordottak. A nyak közepesen izmolt és ráncmentes. A vállak jó kötésűek, a mar közepesen széles és izmolt. A hát és az ágyék egyenes, aránylag hosszú és közepesen izmolt. A far enyhén lejtős, közepes hosszúságú, szélességű, izmoltságú, néha rövid, esetenként csapott. Csontozatuk erőteljes.

A végtagok aránylag hosszúak és mérsékelten izmoltak. A tőgy jól fejlett. A cigája bőre, nyálkahártyája (fogíny) és a nyelve palaszürke, ilyenek a körmök is. A bunda alatt vagy hiányzik, vagy csak hígabb változatú pigment létezik. A cigáják bőre viszonylag vékony és rugalmas, gyengébb a curkánok és merinók bőrénél. A gyapjas cigája bőr juhászbunda, közönséges bőrbekecs, ködmön készítésére ennél fogva kevésbé alkalmas. A gyapjú színe fehér, néha tűzdelt. A cigája bundáját bélállomány nélküli pehelyszálak alkotják. Ezek a szálak fodrosak, hullámosak, fürtös szerkezetűek; ez így finomabb harmadrendű posztógyapjúnak minősíthető. A gyapjúszál simulékony, néha lüszter fényű. A fürtmagasság az anyákon 5-8, a kosokon 6-10 cm. Az anyák nyírósúlya napjainkban 2,8 kg, a kosoké 3,5 kg. A jól kezelt hegyi cigája bundájának rendementje 36-60% között alakul. A fajta gyapjúval való benőttsége jó, a tömöttség viszont nem kielégítő.

A cigája sokak szerint elsősorban tejhasznú juh. Az anyákat hagyományosan a három hónapos szoptatást követően még négy hónapig naponta kétszer fejik. A kifejt tej anyánkénti átlagos mennyisége 40-60 liter. Az újszülött bárányok nagyok, s anyjuk jó tejelése következtében - különösen eleinte - igen jól fejlődnek. A cigája hízékonysága figyelemre méltó, ugyanis felülmúlja más parlagi juhok hízékonyságát. A fajta húsa nagyon finom, porhanyós, jó ízű, nem faggyúszagú.

A cigája rendkívül edzett, ellenálló fajta. Szaporodásával kapcsolatban fontos megemlíteni, hogy a rackához hasonlóan szintén csak ősszel üzekedik. A természetes fedeztetési idény augusztustól novemberig tart. Nem szapora fajta, szaporulata 120-130% között alakul, tehát az ikerbárány előfordulása viszonylag ritka.

 

 

Cikta

 

A cikta az egyik legritkább juhfajta a világon, egyike védett háziállatainknak.

A cikta juh hazánkba a török uralmat követő betelepítések nyomán érkező németajkú lakossággal került be.

A cikta tolna-baranyai sváb juh néven túlélte a divat és a politika hullámait, és megőrződött a jövő számára. Érdekes, hogy eredeti hazájában, Németországban kipusztult; a fajta ottani regenerálása hazai egyedek visszaszállításával vette kezdetét.

Marmagasságuk 58-60 cm átlagosan. Az anyák testsúlya 25-45 kg, a kosoké 45-55 kg között változik. Méreteit tekintve kisebb juhfajták közé sorolható. Az anyák szarvatlanok, a kosok egy része hord csak könnyű csigás szarvakat. Az állatok teljesen fehérek. A szaruanyag viaszsárga, bőrük pigmentmentes. Csontozatuk finom. A fej keskeny. A fül tölcsérszerűen sodrott, vékony, hegyes, vízszintesen álló. Farkuk a csánkig ér. A cikta kevertgyapjas juh, a gyapjúval való benőttség nem jellemző. A szálak éves növekedése körülbelül 20 cm. Ezért gyakran kétszer nyírják az állatokat. A nyírósúly az anyáknál gyenge 2, a kosoknál 3 kg körül alakul. A felszőrök jelenléte miatt a rendement magas, 65%-os.

A szaporodásbiológiájára az aszezonalitás és a mérsékelt ikerellés a jellemző. Két szaporítási ciklusa van: szeptember-november és február-április. A tapasztalatok alapján az anyajuhok 10-15%-a nem ellik le egy-egy adott évben, ugyanakkor a fajta egyedeinek 30-40%-a képes aszezonálisan elleni. Sűrített elletési technológiával legfeljebb 20-25% ikerellés mellett, de nagy évjárati különbségekkel 115-160%-os szaporulatot lehet elérni.

 

 

 

Fehér hortobágyi racka

 

Õsi magyar parlagi juh. A kos és az anya is dugóhúzószerûen csavarodott, V-alakú szarvat visel. Gyapjútermelõ képessége és tejelékenysége egyaránt jó. Bundája tincsekbõl áll, a tincsek hossza 25-30 cm. Edzett, ellenálló, igénytelen fajta.

A pofa és a lábak szőre rövid, fényes barna színű (idősebb korban a pofák kifakulnak), a gyapjú sárgásfehér színű. A bőr pigmentmentes. A szarvak viaszsárgák, a körmök sötétviasz-sárgák vagy sötétbarnák. A fehér színű kosoknál igen gyakran találkozunk olyan egyedekkel, amelyeknek szarvában egy-két sötét csík húzódik végig. Az ajak és a szájpadlás sötét árnyalatú rózsaszín, rajta elég gyakran pigmentfoltok is találhatók. A gyapjú tincses szerkezetű, hullámos lefutású, nyírás előtt a „földig ér", a leghosszabb fürtök elérik vagy meg is haladják a 30 cm-t.

A bárányok színe születéskor barnássárga, azaz a fej, a nyak, a lábak és a törzs elülső része barna, a többi testtáj sárgásfehér, de előfordul születéskor teljesen barna bárány is.

 

Fekete hortobágyi racka

 

A magyar racka juh (régebben hortobágyi racka juh, Ovis aries strepsiceros Hortobágyiensis) régi magyar juhfajta, amely egyes elképzelések szerint a honfoglalás óta a magyarok társa volt. Sokáig az alföldi birkapásztorok meghatározó állata volt, mára azonban a magyarországi összállományban a többi hagyományos fajtával (cigája, cikta) együtt sem tesz ki 5%-ot példányszámuk.

A pofa és a lábak szőre rövid, és fényes fekete. A gyapjú egyaránt fekete.

A bárányok születéskor fényes fekete színűek, a gyapjú rövid és igen göndör csomókat alkot, szépségben megközelíti a fekete színű karakul bárányokét. Nyár folyamán nap hatására előfordul, hogy a szálvégek kivörösödnek. Idősebb korban őszülés (darusodás) következik be, amely a bundának szürke árnylatot ad.

A szarvak és a körmök sötét palaszürkék vagy feketék. Az ajak, a szájpadlás és a nyelv sötétszürke (pigmentált).

A gyapjú tincses szerkezetű és tágan ívelt, a fürtök hosszúsága azonban nem éri el a fehér színváltozatét.

Kisfokú tűzdeltség idősebb korban a száj körül és lábakon megengedett.

 

 

Gyimesi racka

 

A gyimesi racka juh a hegyvidéki racka juhok legtipikusabb képviselője. Erdélyben alakult ki a középkor végén, elsősorban székelyek és csángók tenyésztették. Régebbi leírásokban említik székácsmenti, korponai, háromszéki juhként is. Fajtatisztán ma már csak a havasi legelőkön található meg, innen került hazánkba az utóbbi húsz évben a ma mintegy 2000 egyedből álló populáció magja. Jelentősen különbözik a magyar racka juhtól, jobban alkalmazkodott a mostoha időjárási körülményekhez. A legnagyobb termetű juhfajta a rackajuhok csoportjában. Gyapja nem olyan durva, mint a magyar rackáé, finomabb pehelyszálakkal kevert, színe szinte teljesen fehér, kivéve a szem körüli „ókulát” és a lábvégi barna-fekete foltokat.

A fekete foltokkal fedett rész pigmentált, a fehér bundával fedett pigmenthiányos. A gyimesi racka nőstényei sarló alakú szarvat viselnek, de ez meglehetősen rövid, sok a szarvatlan egyed is. A kosok szarva csigaszerű 1,5-2,25 csavarulattal. A nőstények súlya 45-65 kg, a kosoké 62-86 kg. Nagyon igénytelen fajta. Rendszeresen fejik, tejtermelése jó, meghaladja a 65 litert. Erdélyben a tejét még az esztenákon, a pásztorszállásokon feldolgozzák, sajtot és ordát készítenek belőle. Jó húsformákat mutat, húsa ízletes. Romániában a fajta nagy létszáma miatt nem védett. Tartása hagyományos módon, igen kemény körülmények között folyik, szinte egész évben a havasi legelőkön van, csak a téli hónapokban szorul be a pajtákba, ha nagy a hó. Hazánkban a tenyésztés célja a fajta tiszta vérű fenntartása és a génmegőrzés.

A gyimesi rackajuh bundájának színe fehér, szürke vagy fekete.

A szürke és fekete változat feje, lába, körme is fekete. A fehér színváltozat esetén a fejen és a lábakon színes foltok - leggyakrabban az orr, száj, fül, és a szemek körül (okula, illetve vakisa), vagy kisméretű foltok egyenletesen elosztva (szedres változat) lehetnek.

A fej a törzshöz viszonyítva közepes nagyságú, rövidebb, vaskosabb, mint a magyar rackáé, a koponya elég széles, de az arci rész elkeskenyedő. A kosoké rövidebb, szélesebb, burkoltabb. A szarvak az anyáknál sarló alakúak vagy kistülkösek, de sok a szarvatlan (suta) egyed. A kosok laza, csigás szarvakat viselnek 1 ½ - 2 ¼ csavar fordulattal.

A fülkagylók közepes nagyságúak, kissé vastagak, közepesen vagy kissé lefelé állók. A szemek élénkek, közepes nagyságúak. A nyak közepes hosszúságú és közepesen izmolt. A törzs a rackajuh fajtákhoz viszonyítva mély és dongás. A has kosoknál hengeres, az anyáknál terjedelmesebb. A far kissé csapott, de elég hosszú és széles, jól izmolt. A csontozat erőteljes, a végtagok mérsékelten izmosak. A farok kissé magasan tűzött, hosszú. A tőgy jól fejlett és csupasz.

A test felépítése arányos és tetszetős, mozgása gyors, a vérmérséklet közepesen élénk. A legnagyobb juhfajta a rackajuhok csoportjában, az anyajuhok súlya 45-50 kg, a kosoké 80-90 kg. A bőr tömör, rugalmas. A bundája kevert gyapjú, felszőrökből és pehelyszálakból áll. A gyapjú finomabb, pehelyszálakban gazdagabb, mint a magyar rackáé, hosszú, lágy, puha tapintatú. A felszőrök hossza 30-40 cm-t is elérheti, a pehelyszálaké 14-18 cm-esek. A felszőrök bágyadt-üvegfényűek, és majdnem egyenes lefutásúak, úgynevezett „szálasszőrű”. A pehelyszálak ezüstfényűek, és íveltebbek, a tincsek lazák.

 

Forrás: http://www.magyarvagyok.com/kultura/hungarikum/magyar-allatfajtak/3.html