Magyar óriás nyúl

 

A test hosszú, erős, hengeres, terjedelmes. A lába erős, szélesen állnak, a testtartása középmagas. A kívánatos testhossza 60-50 cm vagy e fölött. A fülük hossza 15-17cm. A farka hosszú, erős, szorosan a testhez simul.

A magyar óriásnyúl átvészelte a II. világháborút is, és az 1950-es, 60-as évektől népszerűsége növekedni kezdett. A tenyésztők csoportokat hoztak létre, vagy beléptek az akkor már jól működő szervezetekbe, egy magasabb tenyésztési munka érdekében. Ennek eredményeként Kispesten, Salgótarjánban, és Pécsen csoportosultak a magyar óriásnyúl-tenyésztők többsége, de természetesen az ország egyéb pontjain is voltak szép számmal. A 70-es években, és a 80-as évek elején a regisztrált tenyésztők száma 600(!) volt, és ez meg is látszott a kiállítások alkalmával is. A teljesség igénye nélkül a következő tenyésztők járultak hozzá a magyar óriásnyúl népszerűségéhez: Lencsés Ferenc, Molnár József, Kovács Kálmán, Dani József, Káldi István, Katóczy Ferenc, Klebik Miklós, Bokronyi Mihály, Paksi Kiss Elemér, Gál Ferenc és nem utolsósorban Mátrai József.

„A védett őshonos mezőgazdasági állatfajtákat Magyarország természetföldrajzi környezetében tenyésztik történelmi múltra visszatekintően, ezáltal a nemzeti örökség, a mezőgazdasági génbank, valamint a természet- és tájvédelem részévé váltak. Ezek szarvasmarha, szamár, sertés, juh, kecske, baromfifélék és nyúl fajba tartozó mezőgazdasági állatfajták (haszonállatok).”

A magyar óriásnyúl, védett őshonos állataink közül – egy-két galambfajta kivételével – a legrövidebb múltra tekint vissza. 100 év. Kb. ennyi évvel ezelőtt Andrássovich Géza m. kir. gazdasági főtanácsos az akkori nyúltenyésztés fáradhatatlan híve, báró Lipthay Frigyesné – sz. Lázár Bors Margit grófnő – lovrini (ma Románia területe) házinyúltelepén meglátta azt a belga nyulat, amely akkor eltért a német felfogástól.

Andrássovich Géza tanácsokkal látta el az akkori tenyésztőket: „Sőt néhány tenyésztő elfogadta tanácsomat és a tenyészanyag kiválasztásánál az öblösebb mellű, de rövidebb derekú állatnak ad előnyt. Elárulom, hogy engem ennél az ideálnál az a végcél vezérel, hogy évek mulva elérjük a >>magyar gazdasági nyúl<< típusát. Azt, amely igénytelen, edzett, súlyos, mert vaskos, van benne a légző- és a szaporodószerveknek helye. Szóval, egy mezeinyúlszínű, rövid lábú és fülű, igazi haszonállat, mely mindenkinek való, aki komoly hús- és gereznaproduktőrt keres. Ennek a nemes végcélnak az elérésébe az I. világháború tett akadályt először.

Az I. világháború utáni években, két nyúltenyésztő, név szerint a székesfehérvári Dr. Viniczay László, és a szegedi Major Ákos, példaképűk, Andrássovich Géza eredményén felbuzdulva nekiálltak a munka folytatásának. Egymásról nem tudva, függetlenül munkálkodtak. Viniczay a világháború után megfogyatkozott kevés számú ún. magyar belgákat az újonnan behozott német óriásnyulakkal keresztezte.

Ahogy Ő mondta: „A kísérlet abból állott, hogy a háború előtt behozott belgaóriásnyulaktól származott állatokat a kisebb testű, mintegy 4-5 kg súlyú úgynevezett>> magyarbelgákat >> az újonnan behozott német óriásnyúllal a színeket is keverve, kereszteztük. Az utódokat gondos kiválasztással tökéletesítettük, az időjárás zordságainak kitéve edzettségüket és ellenálló képességüket fokoztuk. Az alapgondolat az volt, hogy mi mezőgazdasági államban élünk, nem kell nekünk mesterségesen nyújtogatott, púpos vagy görnyedt hátú, hosszú fülű szörnyeteg: nekünk gazdasági állat, haszonállat kell. A cél pedig az volt, hogy igénytelen, edzett és gyorsan fejlődő nyúlfajtát állítsunk elő, ami azonban nagytestű, tehát óriásnyúl maradjon. Az eredmény a célkitűzéseknek megfelelően mindkettőnk telepén meglepően csaknem teljesen egyező volt és megjelent a magyar óriásnyúl: a belga és a német óriásnyúl magyar változata.

Major Ákos pedig keresztezési alanyként a Németországból behozott 15 db belga óriásnyulat keresztezte az ország különböző kistenyészeteiből felvásárolt közönséges szürke istállónyúllal. És ahogy Viniczay mondta: „…mindkettőnk telepén meglepően csaknem teljesen egyező volt…” az eredmény.

Gödöllőre - tudományos célra – ekkor került először. Feltehetően Anghi Csaba, Major Ákostól, ill. tenyésztő társaitól szerezte be az akkor még magyar belgának nevezett nyulakat. És itt jön egy kis csavar a történetbe. Anghi ezen nyulak kisebb változatát kedvelte, és erre szelektált, aminek következtében még új nevet is adott neki. Először hallottuk a magyar vadas, magyar vasderes elnevezést. Mivel a tudományos szakemberek sokat publikáltak akkor is, így a köztudatba hamar megszokottá vált ez az elnevezés. Itt találkozunk először vitákkal a tenyésztők köreiben. A kistenyésztők, és az ún. magyar belgák kitenyésztői innentől kezdve már ragaszkodtak a magyar óriásnyúl elnevezéshez, ami a mai napig megmaradt.

 

 

Fecskehasú mangalica

 

A törökök kiűzése után az egykori hódoltsági területeken rendkívül kevés sertés maradt, hiszen a törökök vallási okokból nem fogyasztottak sertéshúst. A sertéstenyésztés a Felföldre és az erdélyi területekre szorult. Ennek ellenére már 1750-ből vannak adatok, mely szerint Sopron messze földön híres sertésvásárára az Alföldről hajtottak fel állatokat. A 18. század végén főleg a dunántúli területek és Ausztria között volt jelentősebb sertéskereskedelem, amelynek fő fajtája a bakonyi sertés volt, mert ez a fajta jól bírta a hosszú utat.

A kereslet egyre növekedett, s a kereskedők eljutottak Horvátországba is. Az onnan származó sertések kedveltebbek voltak a bakonyi sertésnél, mert több zsírt adtak és húsuk is jobb ízű volt. Szerbia fejedelme, Milos Obrenovics a szerb, az ún. sumadia sertésekkel kezdett kereskedni, tenyészetet alapított, ahonnan a magyar birtokosok tenyészállatot is vásároltak.

Ahogy a szerb kondákat áthajtották Magyarországon a soproni és győri állatvásárba, az óriási állományból kis rész elkallódott, megvásárolták, olykor ellopták, és ezek az egyedek keveredtek az itt honos disznófajtákkal. A lakosság körében egyre népszerűbb lett ez a zsírsertésfajta, amit akkor törökfajtának, rátznak, mangaritzának vagy mangalitzának is neveztek. 25 év alatt eljutott az ország minden részébe, s teljesen átalakította a sertésállományt. A bakonyi sertés az 1840-es évek közepére teljesen eltűnt. Pethe Ferenc 1814-ben már mint közönséges fajtáról ír a mangalicáról.

1833-ban József főherceg Kisjenőn tenyészetet alapított, ahova Milos herceg akkor már híres állományából vásároltak állatokat. Ezek a sertések fehér, göndör szűrű egyedek voltak, s Kisjenőn kereszteződtek az ott levő állománnyal. A többi magyarországi földbirtokos innen vásárolt tenyészállatokat, s így az ország területén több nagyhírű tenyészet is kialakult. Ilyen volt a Mezőhegyesi Állami Ménesbirtokon létrejött tenyészet, amelyet 1865-ben alapítottak. Ezeknek a központoknak a segítségével létrejött egy viszonylag egységes populáció.

A mangalica néhány nemzedék alatt annyira alkalmazkodott az alföldi viszonyokhoz, hogy igazi magyar fajtává vált. Amennyiben néhány példány elkerült innen, az idegen környezetben az utódokban jelentős eltérések alakultak ki. Az I. világháború után az elcsatolt országrészeken volt a mangalicaállomány nagy része, de az országhatárokon belül egy egységesebb, homogénebb populáció maradt.

A mangalica jelentőségét jelzi, hogy Győrben és Kőbányán hízlalótelepeket hoztak létre. A kőbányai telep éves forgalma 1870 és 1894 között átlagosan 600 000 sertés körül volt. Ám ekkor már a gazdasági könyezet változásnak indult. Az erdőket, amelyek makkoltatásra alkalmasak voltak, kiirtották, a legelőket felszántották. Csökkent a zsírsertések iránti kereslet, viszont nőtt a hússertés iránti érdeklődés. Megjelentek a nyugati fajták, amelyek már nem külterjes, hanem belterjes gondozási módot kívántak. A legnagyobb csapás a fajtára az 1895-ben kitört sertéspestis volt, amely 20 évig tartott, és 4,5 millió sertés pusztulását okozta. Az elhullott állatok 95%-a mangalica volt. Ezután többé nem tudta visszaszerezni piaci pozícióit, állományának mérete egyre csökkent.

Az 1927-ben megalakult Mangalica Tenyésztők Országos Egyesülete célul tűzte ki a fajta fejlesztését. A törzskönyvezés irányelveit és szabályait Rácz Mihály, az állattenyésztéstan tanára dolgozta ki, és ez kisebb változtatásokkal a mai napig érvényben van. A II. világháború újabb tragédiát jelentett, a mangalicák száma ettől kezdve folyamatosan csökkent. 1960 után már 1000 példány sem volt, a legveszélyeztetettebb sertésfajták közé került. Fordulópontot az 1990-es évek eleje jelentett, amikor újra elkezdték a mangalicát szervezetten tenyészteni. Újra megalakult a Mangalicatenyésztők Országos Egyesülete, és megkezdődött a fellelt példányok törzskönyvezése, továbbtenyésztése. Ma a mangalica már nem veszélyeztetett, s ebben szerepe van nemzetközi sikerének is: jó minőségű húsa az alapja a világhírű spanyol serrano sonkának

Fecskehasú mangalica: a szőke és a fekete mangalica kereszteződéséből jött létre, hasa szőke, háta fekete. Kisebb termetű, de szaporább, mint a szőke változat.

 

 

Sertés

 

Amikor Hankó Béla 1939-ben azzal állt elő, hogy a magyarok hoztak magukkal sertést, abban az időben ez újszerűnek hatott azok szemében, akik a monarchikus ideológia szemlélete alapján úgy vélték, hogy a magyarok afféle lovasnomádok voltak. Ezen állítást Hóman Bálint is megerősítette, majd Gunda Béla 1943-ban így írt: "Arra a kérdésre, hogy hoztak-e a magyarok magukkal a Kárpát-medencébe sertést csakis igennel lehet válaszolni", hiszen egyrészt a kelet-európai majacki és dimitrovói telepen a sertés állománya már jelentős volt, másrészt ott szerepel a sertés ábrázolása a Thuróczy Krónikában is.

A honfoglalás kori telepásatások állatcsontanyagának 16,6%-át teszi ki a sertéscsont. A belső-ázsiai hunok és török népek tartottak sertést, ezt részben a Kínai Évkönyvek leírásai, részben pedig hun és türk temetők modern feltárásai bizonyítják. A Najma Tolgoj-i magyarok által feltárt hun település volt egyike azon ásatásoknak, amelyből a szarvasmarha-, ló-, birka- és más állatok csontjai mellett ott volt a sertéscsont is bizonyítva ezzel nemcsak a hunok sertéstartását, hanem azt is, hogy a lakosság jelentős része letelepedett életmódot folytatott és csak egy részük távozott el ideiglenesen nagyállataival a hegyi legelőkre. Hogy őseinknek belső-ázsiai tartózkodási helyén milyen sertéseik voltak, arról még nem rendelkezünk megfelelő adatokkal.

Hankó Béla szerint az Árpádok korában 8 fajta sertés élt a Kárpát-medencében, amely között ott áll a sajátosan magyarnak mondható kelet-európai szalontai vörös disznó fajta; ez nem egyszer borjú nagyságú, lángvörös vagy téglavörös színű, horpadt homlokú és marakodó természetű állat. Átüt rajta a vaddisznó-tulajdonság, hiszen annak egyeneságú leszármazottja, malacai is csíkosak. A szalontai kondák nehezen tűrik az idegen beavatkozását, általában udvarokban, ólakban vagy akár ridegen is tartható. Ősi parlagi fajta, amelyet elsősorban az Alföld délkeleti részén, főleg Bihar, Szatmár és Békés megyékben tenyésztettek.

A Dunántúlon hasonlóan ősi fajta a bakonyi sertés, a Nyugat-Európában igen keresett "baguner", amely ma már nagyrészt kiveszett. Sajnos a szalontai sertés több, mint ezeréves Kárpát-medencében való tartózkodása után kipusztult, talán még a bakonyi sertés "visszakeresztezéséből" újra tartható lesz. Országunkra a következő sertésfajták voltak jellemzőek: a réti disznó, a siska, a túrmezei, az alföldi, és a tüskésszőrű hegyi disznó. Sokáig élt a Kárpát-medencében a mangalica, amely feltehetően a szerbiai sumida disznók és a hazai parlagi fajták kereszteződéséből jöttek létre. Eredetileg több, ma már csak "szőke" színben tenyésztik a magyarság iránt elkötelezett, többnyire megszállott emberek. Zsírjában az összes sertés közül legalacsonyabb a koleszterin-tartalom, igénytelen állat, adaptálódott a hazai körülményekhez, ezért egyre inkább újra terjedőben van.

 

Szőke mangalica

 

Az 1700-as évek második felétől a burgonya és a kukoricatermesztés szélesebb körű elterjedésével és az erdők, legelők feltörésével, szántóterületté alakításával kezdtek megváltozni a tartás takarmányozás feltételei. Ezek a változások az 1800-as években felgyorsultak, a folyók szabályozásával hatalmas mocsarak szűntek meg, és a helyükön előállított gabona lehetővé tette az abrakos hizlalás bevezetését.

Megváltoztak a piaci igények is, megnőtt a kereslet a zsír és a jó minőségű szalonna, valamint a puhább zsírral átszőtt húsok iránt.

A hagyományos magyar fajták, mint a bakonyi és a szalontai sertés, az uradalmakban az ólazott tartás és a bőséges kukoricával történő hizlalás, valamint a délvidékről származó sumadia sertéssel való keresztezés hatására lassan megváltoztak A birtokosok a nagyobb nyereség reményében a leghizodalmasabb, legjobb vágóértéket mutató állatokat válogatták ki továbbtenyésztésre, a félvad, lassú növekedésű kocákat zsírsertés típusú kanokkal fedeztették.

Az új hízékony fajtát tartó tenyészetek nagyszámban értékesítettek tenyészkanokat, ezek közül kiemelkedő szerepet kapott József főherceg kisjenői tenyészete Arad vármegyében.

Ebben az időszakban a göndörszőrű sertések különböző típusai a földközi tenger partvidékén, és a balkántól az akkori Magyarország hegyvidéki területéig húzódóan széles körben elterjedtek voltak. Ezekből alakult ki az 1800-as évek közepére a mangalica fajta, amely 1860-ban már szinte kizárólagosan tenyésztettek az ország kukoricatermő területein

A fajtát több színváltozatban tenyésztették, az állomány döntő többsége szőke mangalica volt, de megtalálható a fekete, a fecskehasú, a vörös és a barnás –szürkés ordas, vadas, vagy “baris” – színváltozat is.

A tartás, takarmányozás, tenyésztés a századfordulót követően egyre fejlettebb, tudatosabb, a bécsi és prágai piac, valamint a feldolgozók igényeinek megfelelően kialakul a zsírsertés előállítás átgondolt technikája. Megépülnek a nagy ipari hizlaldák, mint Nagytétény és Győr, megkezdődik a később világhírűvé vált szalámi gyártás. Ezzel egy időben indul a sertések tudatos szelektálása, törzskönyvezése, meghatározásra kerülnek a fajtastandardok, a részletes küllemi és teljesítmény követelmények. A fajta tenyésztésével olyan szaktekintélyek foglalkoznak, mint Enesi Dorner Béla és Csáky Ferenc, a Magyar Mezőgazdák Szövetkezete kőbányai hizlalótelepének vezetője.

A mangalica sertések zsírra hizlalása során a magyar tenyésztők világraszóló eredményeket értek el, melyeket más fajtákkal utolérni nem lehetett.

A zsírra hizlalás a legelterjedtebb technológia szerint egy-másfél éves korban kezdődött, ezt megelőzően a süldőket legelőn tartották, természetes gyepen, vagy a termények betakarítását követően a maradékokat szedették, túratták velük.

Az ilyen kiváló minőségű hízósertések bőre alatt a zsír szinte hullámzott, és a vágott félen néha még a 15 cm-es vastagságot is elérte a szalonna. A vágási veszteség mindössze 10-12%, de gyakran 10%-on belül marad, ami elképesztően jó eredménynek számít.

 

 

Vörös mangalica

 

Új mangalicaszín, mely a szalontai sertés és a szőke mangalica keveredésével az 1910-es években jött létre, valamivel nagyobb súlyú és szaporább a szőkénél. A régebbi szakirodalom inkább javított szalontainak nevezi, de az 1960-as évekre teljesen mangalicává alakult, csak a színe maradt vöröses rózsaszín. 1993-ra alig maradt belőle élő példány, 31 koca volt a teljes törzskönyvezett állomány. Ma pár száz koca van, lassan de biztosan gyarapszik a számuk.

 

 

A magyar tyúkfajták kialakulása és elterjedése

 

A honfoglaló magyarok valószínűleg Ázsiából hozták be parlagi tyúkjaink őseit. A magyar parlagi tyúk későbbi alakulásában szerepet játszottak a tatárjárás idején Európába behozott nagyobb testű ázsiai tyúkok, a török hódoltsággal hazánkba került balkáni és kisázsiai eredetű tyúkok és a nyugatról betelepített lakosság különböző tyúkféleségei. A magyar tyúk és a típusában is eltérő erdélyi kopasznyakú tyúk a 19. század második felében, több neves tenyésztő közreműködésével alakult ki a parlagi állományokból. A tenyésztés során több színváltozatot különítettek el, melyek egy részét ma önálló fajtaként, vagy fajtaváltozatként ismerjük.

A sárga, fehér, kendermagos és fogolyszínű tyúkjaink azonos alapfajtából formálódtak eltérő típusúvá, fajtaváltozattá, majd fajtává. Parlagi tyúkjaink állományaiban már a középkorban fellelhetők lehettek bizonyos színtípusok. Tetszetős külsejüket több szakírónk említi, testsúlyuk azonban mindössze 1,25–1,50 kg volt. A 19. század végétől több külföldi fajta (langshan, brahma, plymouth rock, leghorn, new-hampshire, rhode island) játszott szerepet a magyar parlagi tyúk nemesítésében. Az őshonosként védett régi magyar tyúkfajták mai állományai természetesen eltérnek a magyar tyúk ősi változataitól, azonban hordozzák azok tulajdonságait.

ÉGÉSRE-TOJÁSFEHÉRJE!!!

*Egy kurzuson tanitották,ahol a tüzoltókat készitették fel
elsösegélynyújtásra.Ha valaki megég,-legyen az bármilyen nagy
terjedelmü-,legelöször a megégett részt folyó hideg viz alá kell
tartani,mig a megégett bör lehül.Azután egy tojásfehérjét kicsit
felverünk habnak,-csak hogy könnyebb legyen kenni.Több rétegben rákenjük
a megégett felületre.*

*Egy nö odatett vizet föni.Mikor le akarta venni a tüzröl,ráömlött a
kezére és egy nagy részen leégette a bört.Azonnal hideg vizes csap alá
tartotta,mig le nem csillapodott kicsit a tüzessége-bár az
erös fájdalom maradt.*

 

*Azután felütött 2 tojást,a fehérjét kicsit felverte és rákente az égett
börre.Annyira el volt égve a keze,hogy ahogy rákente a fehérjét a
börre,az rögtön rászáradt és egy hártyát képzett rajta,ami azután
megkeményedett,-ez tulajdonképpen natúr colagen volt.Legalább 1 órát
tartott,mig rétegenként rákente az egész tojásfehérjét. *

 

*Késöbb már nem érzett fájdalmat és másnap már csak alig volt az égés
helye pirosas-barnás. *

*Eredetileg azt hitte,hogy nagy hegesedések maradnak vissza az égés
után,de legnagyobb csodálatára 10 nap múlva semmi nyoma nem maradt!!!!A
bör szine sem változott el.A megégett bör teljesen
recuperálódott,köszönhetöen a tojásfehérjében található colagennek,-ami
a valóságban egy placenta és tele van vitaminnal. *

Erdélyi kopasznyakú tyúk

Ennek a feltűnő külsejű tyúkfajtának az ősei valószínűleg Kis-Ázsiából a török hódoltság idején jutott el Erdélybe, ahol a 19. század elején figyeltek fel rá. Első ismert tenyésztője az erzsébetvárosi Szeremlei Lajos volt, aki az 1840-es években kezdett a kopasznyakúval foglalkozni. "Szeremlei tyúk" néven egy bécsi kiállításon mutatta be először 1875-ben, ahol az addig ismeretlen fajta általános feltűnést keltett. 1925-ben a bécsi kiállításon már erdélyi kendermagos (Siebenbürger Sperbe) néven szerepelt. Elterjedt elnevezése volt a bosnyák tyúk is, ugyanis Erdélyen kívül a szerb és bosnyák hegyvidékeken is előfordult. A 19. század végére Németországban olyan kedvelt lett, hogy külön tenyésztői klubbot hoztak létre. De Magyarországon még sokan idegenkedtek a fajtától, pedig időközben bizonyította rendkívüli tojóképességét.

Egy 1896-ban kelt miniszteri rendelet következményeképp 1897-ben több kakasnevelő tenyésztelepet is kialakítottak, ahol a magyar mellett erdélyi kopasznyakú kakasokat is neveltek. Ilyen telep volt Gödöllőn és Kolozsváron. Ezzel is segítették a magyar fajtájú tyúkok elterjedését. A kinemesített magyar fajták a II. világháborúban szinte teljesen eltűntek, s a háború után az erdélyi kopasznyakú tyúk tenyésztését a gödöllői Kisállattenyésztési Kutatóintézetben kezdték újra 1953-ban. De a tenyészetet a többi állománnyal együtt néhány év múlva felszámolták. A fajta fennmaradása a kistenyésztőknek köszönhető, hiszen amikor az 1970-es években elkezdődött a magyar fajták felkutatása a génbanki állomány létrehozása érdekében, a kendermagos színváltozat fajtatiszta egyedeit Sümegcsehin találták meg. A fekete színváltozatot viszont Romániából, Konstancából hozták hazánkba.

 

Fehér magyar tyúk

 

A legjobb tojóképességű változatnak tekintették. Mivel fehér színű tollazatával jobban elviselte a tűző napot, elsősorban az Alföldön és a Duna-Tisza közén kedvelték. Ma génbanki állománya található Gödöllőn és Keszthelyen.

A fehér magyar tyúk tollazata fényes fehér. A kakasok tollazata szintén egyszínű fehér, idősebb korban enyhén sárgás árnyalatba hajló lehet. Tojásaik általában krém- vagy világosbarna színűek. Naposcsibéik teljesen fehér pelyhűek.

A fehér magyar tyúk elsősorban az Alföld és a Duna–Tisza köze tyúkja volt, mivel fehér színével az árnyék nélküli tartást, a tűző napsugarakat a legjobban viselte.

 

Fogolyszínű magyar tyúk

 

Szervezett tenyésztésbe a legutóbbi időkig nem vont színváltozat. A tojó színe a fogolyéra hasonlító barna finom rajzolattal, a kakas nyak- és nyeregtollazata piros árnyalatú aranysárga, feje narancsvörös. Evezőtollaik sötétek. Elsősorban a Dunántúlon és erdős területeken terjedt el, ahol rejtőzködést elősegítő színe megvédte a ragadozóktól. Kis állománya található Gödöllőn. 2004-ben vált elismert fajtává.

 

 

Kendermagos magyar tyúk

 

Tenyésztése az 1890-es évek elején kezdődött Szolnokon a parlagi állomány kendermagos színű egyedeinek szelektálásával, nemesítésével. Igen gyorsan kedvelt lett a tenyésztők között. Tollazata világos kékesszürke keskeny, fekete keresztsávokkal. A kakasok színe világosabb. Mivel színe igen alkalmas rejtőzködésre, főként az ország északi részén, a ragadozómadaraktól jobban veszélyeztetett helyeken tartották, de az egész országban elterjedt. Génmegőrző állománya van Hódmezővásárhelyen, Gödöllőn és Keszthelyen.

 

 

 

Magyar parlagi gyöngytyúk

 

A gyöngytyúk nagyon értékes, ízletes húsú baromfiféle. A 20. század első felében külföldre megfojtva, vadmadárként szállították. Tojástermelését április végén kezdi, évente 60–80 db sárgásvörös héjú, mintegy 50g súlyú tojást tojik. Szeret rejtve tojni. Tojásainak héja vastag, ezért hosszabb ideig eltartható. Nagyon edzett, veszekedő, vad természetű, kitűnő élelemkereső és rovarirtó baromfiféle, ezért a szabadon tartása a legcélszerűbb. Hazánkban elsősorban a kékesszürke, kisebb mértékben a fehér színváltozata terjedt el, de előfordul szürke (ezüst), barna (vörös) és foltos változata is.

A kékesszürke gyöngytyúk tollszínezete kékesszürke alapon egyenletesen fehéren pettyezett, gyöngyözött. Az evező- és faroktollak barnák, szélükön fehéres tarkázottsággal. Mell- és nyakszíneződésük foltok nélküli ibolyaszürke. Csibéi kikeléskor barnás színűek, hátukon hosszanti sötétebb sávokkal.

A fehér színű gyöngytyúk kevésbé gyakori, tollszíne bársonyos csillogású, tejfelsárga alapszínű, rajta ezüstfehér pettyekkel. A naposcsibék színe szürkés, világosabb sávokkal és pelyhekkel.

Fajtaleírás:

• Testsúly: Kakas: 1,30–1,60 kg
• Tojó: 1,20–1,40 kg
• Fej: Rövid és széles.
• Csőr: Rövid, erős, erősen hajlott, szaruszínű, a hegye vörös.
• Taraj: Sisakszerű, szarus, vörös, háromszögletű.
• Arc: Kékesfehér, toll nélküli.
• Füllebenyek: Szorosan a fejhez simulók.
• Szemek: Nagyok, sötétbarnák.
• Áll-lebenyek: Rövidek, vaskosak, vörösek, a közepén fehér folttal.
• Nyak: A fej alatt csaknem meztelen, kakasoknál sötétkékes bőrrel, tojóknál a bőr színe világosabb. Vékony, izgalomban egyenes tartású. A nyak alsó része erősen tollas, felső része csupasz, finom szőrökkel sűrűn benőtt.
• Törzs: Erős. A mell nagy, kerekded, telt. A hát széles, erősen boltozatos, hátrafelé erősen lejt.
• Szárnyak: Hosszúak, szélesek, szorosan testhez simulók.
• Farok: Rövid és lefelé irányuló. A középső tollak a szélsőknél hosszabbak.
• Lábszárak: Rövidek, a lábszár színe vöröses, a kakasnak nincs sarkantyúja.
• Tollazat: Gazdag, szép kékesszürke alapszínnel. A tollazat minden részén egyenletesen elosztott fehér pettyek (gyöngyök) találhatók. A nyaktollazat általában sötétebb kék és petty nélküli. A fehér gyöngytyúk alapszíne fehér, a pettyek bársonyosan ragyogó fehérek.

A gyöngytyúk a vizsgálatok szerint monofiletikus eredetű, vadon élő őse a Szaharától délre élő sisakos gyöngytyúk (Numida meleagris). A háziasított változat szinte alig különbözik vadon élő ősétől. Domesztikációja nem eredeti élőhelyén folyt le, hanem egy, a Földközi-tenger partvidékén élő, máig ismeretlen nép által. Amikor az ókori Egyiptomban vallási okokból betiltották a tyúktartást a Kr. e. 2. évezredben, szerepét egyes adatok szerint a gyöngytyúk vehette át. Valódi háziasítása majd egy évezreddel később ment végbe. A görögöknél már a Kr. e. 4. században háziállat volt. A monda szerint tollazatának fehér pöttyei a halott Meleagrosz királyfit sirató lánytestvéreinek könnyeiből keletkeztek. A rómaiak valószínűleg a görögök vagy az egyiptomiak közvetítésével ismerték meg. Kr. u. 1. században már a birodalom távolabbi részein is ismerték.

Magyarországon a gyöngytyúk a 13. században már jelen volt, elsősorban a kolostorok és a főúri vadaskertek tartották díszmadárként. A paraszti gazdaságokban a 19. század végén terjedt el, elsősorban a Duna-Tisza közén és a Tiszántúlon.

A gyarmatosítás kedvezett elterjedésének világszerte. Így került Kínába, majd Indiába, a rabszolgaszállító hajókon pedig Amerikába. Tenyésztésének virágkora a 20. század első fele volt, ekkor Magyarország is Európa élvonalába tartozott. Vadmadárként szállították külföldre. Tenyésztésének központja a II. világháború után a Hortobágyi Állami Gazdaság volt. A hanyatlás a nagyüzemi baromfitenyésztés elterjedésével következett be.

 

Sárga magyar tyúk

 

A tenyésztők a 20. század elején az egyszínű sárga tyúkokat összegyűjtötték és szelektálták, sőt rokontenyésztést is folytattak. A cél a tojástermelő-képesség javítása volt. Elsősorban a Dunántúlon, az Alföldön és a Duna-Tisza közén terjedt el. Előfordul világosabb és sötétebb árnyalatban is, de az élénksárga szín a kívánatos. Génmegőrző állománya található Mosonmagyaróváron, Gödöllőn és Keszthelyen

 

 

Bronzpulyka

 

Az 1960-as évekig hazánkban általánosan elterjedt pulykafajta volt. Tollazata feszes, tömött, testhez simuló, színe a fekete tollak vöröses zöldes színjátszása miatt bronzfényû, innen kapta a nevét is. Edzett, ellenálló fajta, tavasztól késõ õszig táplálékát természetes legelõkön is megszerzi, sok rovart fogyaszt, 6-8 hónapos korban kezdi meg a tojástermelést. 1 tojótól 45-50 tojás várható. Kotlási hajlama erõs. Természetes körülmények között is jól párosodik, 80-90 %-os termékenység is elérhetõ. Testtömege kifejlett korban:

• kakas 12-15 kg,
• tojó 5,5-7 kg.

Az amerikai bronzpulyka a legrégebben kitenyésztett pulykafajták egyike. Honosult fajta. A magyar változat a standard bronzpulykánál kisebb testű, köszönhetően a magyar parlagi fajtával történt keresztezésnek. A kakas 6-8 kg, a tojó 5-6 kg súlyú. Évi tojástermelése 50-80 db. A kakas színe nyakától a háta közepéig világos bronzszínű, melle, törzse és szárnyai bronzárnyalatú feketék. Szintén alkalmas külterjes tartásra, edzett, igénytelen

Rézpulyka

A pulyka õse a vadpulyka ma is megtalálható Észak- és Közép-Amerikában. Háziasítása idõszámításunk szerint 1000 körül indulhatott meg Amerikában. Európába feltehetõen a spanyol hódítók hozták, 1519-tõl írásos bizonyítékok errõl tanúskodnak. Hazánkban a bronz és réz színû változata tekinthetõ régi magyar fajtának. Edzett, ellenálló, elsõsorban rovarevõ. Táplálékát kora tavasztól késõ õszig természetes legelõkön is megszerzi.

A pulyka (Meleagris gallopavo) eredeti hazája Közép- és Észak-Amerika. Vadon élő őse Észak-Amerika középső területein honos. A vadpulyka jóval kisebb testű, mint háziasított rokona, színe leginkább a fekete és sötétbronz pulykához hasonlítható. Általában csoportosan él és az éjjeleket a fákon tölti. Háziasítását a Mexikó területén élő indián népek végezték i.e. 1000 körül, valószínűleg a vadpulyka mexikói alfajából (Meleagris gallopavo mexicana). Amerika felfedezésekor a pulykát az őslakók a kutyán kívül egyedüli háziállatként tartották. A domesztikáció során a pulyka testformája kissé megváltozott, törzse zártabb, vízszintesebb tartású lett és a lábai hosszabbá váltak.

Az általánosan elfogadott elmélet szerint a pulyka a 16. század elején jelent meg Európában. Bizonyos leletek (a schleswigi dóm 1280 körül készített domborművén talált pulykaábrázolás, Svájcban egy 13. századbeli várrom feltárásakor előkerült pulykacsont-maradványok, a szentesi és a tápéi temetőkből a 10–12. századból származó, valószínűleg pulykát ábrázoló pecsétgyűrűk) azonban arra utalnak, hogy a pulyka már Amerika felfedezése előtt eljuthatott Európába, így hazánk területére is.

Tény az, hogy a középkorban már meghonosodott a pulyka Magyarországon. A parlagi magyar pulyka fekete és fehér színváltozatban létezett, és elsősorban a Duna–Tisza közén terjedt el. Később a fehér változat lassan kiszorította a feketét. A szintén parlagi változatnak tekinthető rézpulyka Boszniában és Dél-Magyarországon volt elterjedt fajta. Különböző parlagi pulyka-színváltozatok elsősorban Erdélyben és a Vajdaságban még ma is előfordulnak.

Az eltelt évszázadok alatt a Kárpát-medencében kialakult kistestű magyar pulykát fokozatosan az Amerikában kitenyésztett bronzpulyka váltotta fel. Ez a folyamat lényegében a 19–20. század fordulóján kezdődött. A bronzpulyka szerepe a második világháború utáni másfél évtizedben volt a legjelentősebb. Az első időszakban fajtatiszta szaporítása mellett a kistestű parlagi állományok javítására használták.

Később mind a magyar pulykát, mind a különböző keresztezésekből származó állományokat teljesen kiszorította a bronzpulyka.

A régi magyar pulykafajták és színváltozatok génmegőrzése a Magyar Kisállatnemesítők Génmegőrző Egyesülete keretében folyik. Jelentős bronz- és rézpulyka elitállománnyal a Debreceni Egyetem Agrártudományi Centruma és az ÁTK gödöllői baromfi génbankja rendelkezik.

A magyar pulyka

Eredetileg a Duna-Tisza közén terjedt el a magyar pulyka, melyet fekete és fehér színben tenyésztettek. Idővel a fekete színváltozatú egyedek száma nagyon lecsökkent és a 19–20. század fordulójára a fehér színváltozat került túlsúlyba. A fehér magyar pulykát később a mexikói fehér pulykával nemesítették a testsúly növelése érdekében. Sajnos, a magyar pulyka eredeti változatai ma már alig lelhetők fel. A fehér magyar pulyka tolla igen értékes árucikknek számított, különösen a hónalj alatti, ún. “marabu-tollak”. Tojáshozama évente 30–40 darab volt. A fekete magyar pulyka tollazata egyöntetű fekete, csőre és lába palaszürke. Húsa szép fehér hús, mely a maga idejében nagyon keresett volt. Testsúlya kisebb, mint a fehér pulykáé. Évi 25–50, fehéres alapszínű, barnásan pettyezett tojást termelt.

A parlagi pulyka kiválóan kotló és nevelő állat. Élelemszerzésben szinte utolérhetetlenül szorgalmas. Húsminősége a külterjes tartásnak köszönhetően a legigényesebb külföldi piacokon is csemegeszámba ment, belőle minden mennyiséget könnyen értékesíthettünk.

A rézpulyka ismertetése

A rézpulyka: Főként Boszniában tenyésztették nagyobb számban, ezért “bosnyák pulykának” is nevezték. Szórványosan Magyarország területén is előfordult. Edzettségére és igénytelenségére jellemző, hogy értékesítésre valaha lábon hajtották magyarországi piacokra. Az alföldi tanyavilágban egy-egy példánya ma is megtalálható. A rézpulykát a betegségekkel szemben ellenálló, igénytelen, bőven tojó, szorgalmasan kotló és nevelő, nagyon jó élelemkereső pulykafajtaként tartották számon. Védett fajta, génbankban őrizzük.

A rézpulykák kifejlett testsúlya 5,00–7,00 kg (kakasok) és 4,00–5,00 kg (tojók), csőrük tőben sötét, a csőr vége felé világos szaruszínű, szemük sötét mogyorószínű, a fej, az arc, a nyaklebeny, a dudorok és az ormány (szarv alakú húsképződmény) élénk vörös, a kakasok izgalmi állapotában vérvörös, kékesfehér, majd sötét ibolyaszínben játszó. Lábuk rózsaszín vagy hússzínű, a körmök világos szaruszínűek vagy fehérek. A kakas tollazatának színe a test elülső részén sötét rézvörös, fehéres szárnyfedő- és faroktollakkal. Alapszínét fakó és fehér harántsávok tarkíthatják. A tojó színe a kakaséhoz hasonló, annál valamivel világosabb.

 

Forrás: http://www.magyarvagyok.com/kultura/hungarikum/magyar-allatfajtak/5.html