Eszmefuttatás az iménti locsolásom alkalmával történtek kapcsám.

Vonszolom ki a slagot, lévén az eső jól átvert, és csak úgy csinált, mintha szándékában lenne tenni a dolgát. Tehát, locsolni kell, sürgősen... a nap levonult már az utcai fronton, így tehettem, napközben is, nyugodtan. Szóval, vonszolom. És a nóta következik: mi-mi-mi-mi mi-mi-mi, mozog a zöld leveles... ezúttal nem, csipke, hanem babérmeggy bokorban, a túloldalon? Szép, mahagóniszín... Hát, persze, egy kutyus! Méghozzá, milyen! Egy általam igencsak kedvelt fajta, staffi! Vagyis, staffordshire terrier, az úgynevezett harci kutyák egyike, a pitbullokhoz hasonlító, közeli rokon. Becsülöm a fajta kedvességét, vidám, játékos jellemét, nyugodt higgadtságát, és tetszik, hogy felépítésük tömör, erős, izmos. És, valahogyan az egész pofácskájuk... olyan, huncut, nevetős... a vörös blöki meg külön a gyengém, így hát nagy mosolyogva lesem a felbukkanó négylábút. Hamarosan jön az addig beszélgető gazdi is, megindulnak a túloldalon. A kutyus, meg én nézzük egymás, vigyorogva (mintha, ő is). Megindul át, felém. A lelkesen ugribugri blökkencsnek sikerült egyik fülét kifordítania, én épp erre hívom fel figyelmét, "hát, hogy néz ki a füled" míg gazdája igyekszik visszahívni, de látván a fogadtatást, letesz róla. - Jaj, csak a slagot észre ne vegye, - mondja még, de már késő.A lelkes - mint később megtudtam, egy éves - kutyahölgy önfeledtan veti magát a sugár elé, és átadja magát a pancsolás örömeinek. Gazdi illendően, hívná, én mondom, hadd játtszon csak... No, azért nem lehetünk így napestig, - ezt csak Csoki, a négylábú gondolja másként - így elcipelik... de, nem soká!



Rohan vissza hozzám, ugrik az akkor már kezemben lévő slagra, pofácskájában eltűnik a locsoló, és kezem is, de vigyáz, meg nem sértene... Játszik. Aztán, majd meg fullad, torkára nyelte a sugarat, mint a gazdi mondja, "gyomormosás", de nem zavartatja magát... Nagyon jó fej. Végül, hogy ki-ki mehessen békésen a dolgára, inkább, elzárom a vizet kis időre, Csokinak pedig búcsúzul megigérem, jöhet máskor is pancsolni.



Kedves, kellemes eset. Feldobott. Olyan helyes volt Csoki!
Kisvártatva, az utca fronton, épp az egyik madáritatóban cserélek vizet, mikor a közelből hallom jaaj, csukd be gyorsan a kaput, jaj menj be, jaj, jön egy kutya... Csupa jajaj, meg sápítozás, pedig ezúttal, egy kisebb, pórázas blökiről van szó...

Vegyük az én esetem. Ha nem én vagyok én, és nem úgy cselekszem, ahogy, hogyan cseledhettem volna még? Kevésbé lelkesen, de normálisan, megértően. És, igen, pánikolósan, balesetet okozón is! Mert jön az a kutyus, lelkesen, barátsággal. És akkor, valaki elkezd fülsértően visítozni, bele akar rúgni, vagy megüti valamivel... A jó szándékkal közelítő, és ily módon megtámadtatott kutya védekezik... s ha, még eléggé erős is hozzá....



Meg kéne tanulni, hogyan kell , illetve hogyan nem szabad viselkedni bizonyos helyzetekben. Nem nagy ügy, és életmentő lehet!

Ami egészen biztos: a kutya mindig vétlen, de ő - az emberek hibájából eredő - baj esetén, csak a rövidebbet húzhatja!